Azt vettem észre, hogy amikor egy vezető azt mondja: „elfáradt a csapat”, ritkán a munkáról beszél. Sokkal inkább arról az állapotról, amiben a munka zajlik. Stresszről, kapkodásról, bizonytalanságról. Arról az érzésről, amikor senki nem tudja pontosan, mi a következő lépés, mégis minden sürgős.

Azt tapasztalom, hogy a munkakedv nem egyik napról a másikra tűnik el. Apránként kopik ki, ahogy a működés egyre kevésbé kiszámítható. Nem azért, mert az emberek nem akarnak dolgozni, hanem mert egy idő után belefáradnak a káoszba.

Jóleső munka, nem pedig túlélő üzemmód

A legtöbb munkatárs nem különleges dolgokra vágyik. Nem extra motivációra, nem állandó lelkesítésre. Hanem arra, hogy értse, mit csinál. Hogy legyen eleje és vége a feladatainak. Hogy ne kelljen minden nap újra feltalálnia a működést, hogy megfelelő eszközei legyenek, azok kéznél legyenek és működjenek. Ez nem nagy dolog, ha belegondolsz.

Képzeld, amikor az egyik Partneremnél interim dolgoztam éppen a HR marketing volt a kiemelt projekt. Fizikai munkavállalókat kellet szerezni gyártó sorra. Mivel én szeretem megtapasztalni a dolgokat fogtam magam és az új acélbetétes bakankcsomat, és kimentem a gyárba megtudni a munkatársaktól, hogy miért jöttek oda dolgozni, mit szeretnek, min változtatnának.

Ezzel a 3 kérdéssel dolgoztam, és ha hiszed, ha nem, ismeretlenül is nagyon szívesen elmondták az őszinte válaszaikat, amik hatalmas segítséget nyújtottak nekem ahhoz, hogy erre egy toborzási kampányt húzzunk fel. Kivétel nélkül szerették amit csináltak. Mindig a körülményekkel volt a gond, nem a munkával. Életlen a sniccer, nincs elég fény, kényelmetlen a munkavédelmi cipő, nem elég olvasható a felirat a vizualizációs táblán stb.

Azt tapasztalom, hogy amikor ilyenekről beszélgetünk, nagyon gyorsan kiderül: az emberek alapvetően szeretnek jól dolgozni. Jó érzés számukra, ha haladnak, ha látják az eredményt, ha nem kell folyamatosan kapkodni. A képlet tehát egyszerű: normálisan működő hétköznapok.

Rendetlenség, ami mindent átsző. Rossz munkaeszközök, amik nehezítik a munkanapokat

A probléma ott jelenik meg, amikor porszem kerül a gépezetbe. Amikor nincsenek tiszta döntési helyzetek, amikor a feladatok egyik emberről a másikra pattognak, amikor a határidők folyamatosan változnak. Fú, ezt több embernél láttam már. Ilyenkor nem a feladat a nehéz, hanem az, hogy senki nem tudja, mire számítson. Fenti példánál maradva:

Költséget kell csökkenteni. A vezetőnek nincs ideje új beszerzési forrást keresni, ezért rábízza egy munkatársra, akinek az a lényeg: vegyünk olcsóbb sniccereket. Ennek az lett az eredménye, hogy a sniccerekkel lassabban dolgoztam, amiatt csökkent a megmunkált db szám, és így a termelékenység is. Ami baj volt, hiszen ezután járt a pénz a cégnek.

A szervezetlenség stresszt szül és bizonytalanságot. És ezek együtt nagyon gyorsan kikezdik a motivációt. A probléma az esetek többségében nem ott van, ahol elsőre látszik. Nem az emberek hozzáállásával van baj, hanem a körülményekkel.

Mi rombolja valójában a motivációt?

Azt tapasztalom, hogy három dolog különösen erősen rombolja a munkakedvet. Az első a kiszámíthatatlanság. Amikor reggel még nem tudod, mi lesz a napodban, délben már teljesen mást csinálsz, este pedig úgy mész haza, hogy semmi nem lett igazán kész.

A második a folyamatos megszakítás. Amikor nincs nyugodt munkavégzés, mert mindig közbejön valami. Egy új kérés, egy módosítás, egy „bocs, ezt még gyorsan”. Ezek önmagukban apróságnak tűnnek, együtt viszont teljesen szétverik a fókuszt.

A harmadik pedig az, amikor nincs világos döntési rend. Amikor nem tudod, eldönthetsz-e valamit, vagy inkább ne. Azt tapasztalom, hogy ez az egyik legfárasztóbb állapot egy csapat számára.

A szervezetlenség ára

Megértem, hogy nem könnyű ezt hallani és konfrontálni vele, mert sok vezető ilyenkor azt érzi: „de hát mi mindent megteszünk”. És ez gyakran igaz is. A gond nem a szándékkal van, inkább azzal, hogy a szervezetlenségnek nagyon konkrét ára van.

Időben, energiában, emberi kapcsolatokban. A unkatársakk egy idő után nem panaszkodnak, csak visszavesznek a lendületből. Kevesebbet kérdeznek, kevesebbet javasolnak, kevesebbet vállalnak.

De mi van, ha már késő?

Sok vezető ettől megijed. Mi van, ha már nem lehet visszacsinálni? Mi van, ha a csapat már végleg belefáradt a zűrzavarba? Megértem, hogy ez nem könnyű gondolat. Azt tapasztalom azonban, hogy nagyon ritkán késő.

A munkakedv nem attól jön vissza, hogy azt mondjuk: „legyünk lelkesebbek”, és nem is egy csapatépítő hétvégétől. Hanem attól, hogy a működés újra élhetővé és élvezhetővé válik.

Stabilabb működés, élhetőbb munka

Számomra a rend nem csak hangzatos kifejezés. A rend az, amikor az emberek tudják, mi a dolguk, és miért azt csinálják. Amikor nem kell folyamatosan alkalmazkodni a zűrzavarhoz.

Azt tapasztalom, hogy amikor a szervezettség stabilizálódik, a munkakedv magától visszatét szép fokozatosan. Az emberek újra mernek gondolkodni, kérdezni, és felelősséget vállalni.

Hidd el nekem, az emberek nagy rész nem magát a munkát utálja. Hanem azt az állapotot, amiben a munka káosszá válik. És ezen vezetőként igenis lehet változtatni. Tudatos döntésekkel és következetes működéssel.