Mindig meg szoktam lepni az embereket, amikor elmesélem: régebben egyáltalán nem volt könnyű számomra kapcsolódni másokhoz. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert egyszerűen nehezemre esett megnyílni bárki felé, akit nem ismertem. Ha társaságban voltam, inkább hallgattam, figyeltem. Ha kérdeztek, persze válaszoltam, de hogy én kezdjek beszélgetést? Az meg sem fordult a fejemben.

Akik viszont „körön belül voltak”, barátok, kollégák, akiket jól ismerte, azokkal állandóan csacsogtam. Velük biztonságban éreztem magam.

Egy idő után azonban rá kellett jönnöm: ez a fajta zártság rengeteg mindent megnehezített a munkában is. Ha nem merek megszólalni, hogyan adom át a gondolataimat, az ötleteimet? Hogyan képviselem a saját feladataimat? Hogyan állok ki magamért? Hogyan lesz belőlem vezető?

Egy képzés, ahol nem lehetett elbújni, és ahol először láttam magam kívülről

A régi munkahelyemen egyszer elindítottak egy vezetői képzéssorozatot. Még ma is tisztán emlékszem az első alkalomra. Körben ültünk, és az első feladat az volt, hogy szólaljunk meg, mutatkozzunk be, majd beszéljünk arról, milyen helyzetekben érezzük magunkat kényelmetlenül.

Nem lehetett elbújni. Mindenkinek részt kellett venni, kommunikálni kellett, és nem volt opció „csendben meghúzódni hátul”.

Akkor döbbentem rá: amíg nem tanulok meg kommunikálni, jelen lenni, kapcsolódni, addig önként zárom be magam egy olyan helyzetbe, ahol folyamatosan hátrányból indulok.

Ez volt az első alkalom, amikor igazán megértettem, milyen fontos képesség a kommunikáció. Nem csupán technika, nem csupán mondatok sorozata, hanem egy olyan alapvető (vezetői) készség, ami akár egy teljes karriert és életet is képes meghatározni.

Amikor rájössz, hogy a kommunikáció nem veleszületett, hanem tanulható

Sokan azt hiszik, van, aki kommunikációs alkat, és van, aki nem. A tapasztalatom szerint ez nem igaz.

A kommunikáció nem személyiség, nem temperamentum, a kommunikáció egy képesség, amit meg lehet tanulni és lehet fejleszteni!

Tanulható:

• hogyan kezdj el beszélgetést,
• hogyan fogalmazz úgy, hogy ne félreértés legyen belőle,
• hogyan legyél jelen úgy, hogy meghallgatod a másikat,
• hogyan állj ki magadért anélkül, hogy erőszakosnak hatnál,
• hogyan legyél vezető úgy, hogy nem kell harsánynak lenned.

Én sem egyik napról a másikra változtam meg. Rengeteg képzés, gyakorlat, olvasás és újra-újra beleállás kellett ahhoz, hogy ma már teljesen természetes legyen számomra akár egy ismeretlennel is beszélgetést kezdeményezni.

Nem vagyok más ember. Csak kiléptem abból a belső kis dobozból, amiről sokáig azt hittem, hogy biztonságot ad. Ez volt az igazi csapda amiben benne voltam.

A komfortzóna nem biztonságos, csak ismerős

Úgy látom sokan összekeverik a kettőt. A komfortzóna azért „komfortos”, mert megszoktuk. Nem azért, mert jó. 🙂

Az én komfortzónám sokáig a csend volt, a visszahúzódás. Az, hogy figyelek, és csak akkor szólalok meg, ha kérdeznek. A legjobb dolgok ott kezdődtek, ahol először kényelmetlen volt. Fú, de még mennyire. Utáltam eleinte, de mindig erőltettem, csináltam, tanultam belőle.
Nyilván többször megkérdeztem magamtól: tudom és akarom én ezt? Nem volt jobb ott, ahol voltam? Képes vagyok erre egyáltalán? Igen, képes 🙂
A titok tényleg az, hogy csinálod, csinálod és csinálod. Ahogy Yoda mondja: Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!

És hogy miért meséltem el mindezt?

Mert sokszor azt hisszük, hogy aki magabiztosan beszél, aki jól irányít egy meetinget, aki meg tud szólítani másokat, az így született. Pedig nagyon sokan közülünk pontosan ugyanonnan indulnak: csendből, visszafogottságból, bizonytalanságból, bátortalanságból.

Én is onnan indultam.

És szeretném, ha tudnád: a kommunikáció egy képesség, ami megtanulható és fejleszthető. Ráadásul hatalmas erőt ad. Könnyebbé teszi a munkát, könnyebbé teszi a kapcsolatokat, könnyebbé teszi a vezetést, könnyebbé tesz mindent!

Ha kicsit kényelmetlen, az jó jel. 🙂 Az azt jelenti, hogy épp átléped a saját határaidat, és valami új kezdődik.

Hajrá Neked is!