2016-ban egy pénzügyi osztály átszervezésén dolgoztam.
Azt gondoltam, adminisztratív finomhangolás lesz, némi táblázat, pár új szabály.
Aztán megláttam, hogy mi történik nap mint nap:

Munkatársak álltak meg az iroda közepén, a pénzügyesek asztalainál, papírokkal, számlákkal a kezükben – és elvárták, hogy azonnal intézzenek mindent.
Nem kérdeztek. Elvártak.
És közben mindenki feszült volt. Minden pillanat kiszámíthatatlan.
Káosz.

Ez volt az első pillanat, amikor azt éreztem: ez így nem működhet tovább.

Nem volt könnyű rendet tenni.

Bevezettem szabályokat.
Feladatokat gyűjtöttem, feladatokat szelektálam, számláztam, pénztáraztam, bevételeztem stb. Megtanultam mindent, hogy megértsem a teljes működét.

Utalási rendet , fakkos rendszert a papíroknak, és új működési alapokat alakítottam ki. De a legkritikusabb pont, senki nem zavarhatja meg személyesen a pénzügyeseket csak úgy.
Ott álltam az ajtóban, mint egy védőfal.
Ha valaki jött, én fogadtam. Eldöntöttem, hogy az ügyet azonnal intézzük, vagy fakkba, e-mailbe küldjék meg a feladatot.
Én választottam ki, melyik kolléga kezeli az adott ügyet. Felvettem a vezetői nézőpontokat. Hiszen a vezető eléri, hogy a dolgok rendben, időre elkészüljenek.
Lassan, de elkezdett működni.

És akkor láttam valamit, amit addig ritkán:

nyugalmat.

Nem idegeskedtek.
Nem volt gyomorideg.
Nem jöttek be feszülten.
Mosolyogtak.
Beszélgettek.

És én azt mondtam: ezt akarom újra meg újra megtapasztalni.

Azóta több cégnél tapasztaltam ugyanezt.
Nem voltak világos feladatok. Nem voltak leírt szabályok.
Szokásjog alapján működtek – de abban mindenki mást értett.
A vezetők, munkatársak fejben tartottak mindent. Az emberek pedig találgattak. Ez az én dolgom? Biztosan nekem kell megcsinálni?
Nem volt visszajelzés. Nem volt rendszer.

És az emberek nagy rész fáradt és feszült volt.

Amikor ezek a helyzetek rendeződtek – igaz, sok egyeztetés, beszélgetés és összehangolás árán –
valami megváltozott.
Megérkezett a nyugalom.

És én akkor értettem meg:
az én dolgom az, hogy ezt a nyugalmat elhozzam másoknak is.

Volt idő, amikor én is remegő gyomorral vártam, hogy hátha elmarad egy megbeszélés.
Volt olyan reggel, amikor pizsamában ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám megúszni a napot.
Nem kívánom senkinek.
De azt a megkönnyebbülést, amit a rend és a kiszámíthatóság hoz – azt igen.

Ezért csinálom.
Mert magamon és másokon is látom:
ha a munkahelyen nyugodtabb az élet, akkor otthonra sem viszünk frusztrációt.
Szeretném, hogy ezáltal szebben, jobban tudjanak élni az emberek.