Van most ez a nagy Z generáció téma.

Ők azok, akik nagyjából 1995 és 2010 között születtek, és sok helyen azt hallani róluk, hogy nehéz őket kezelni a munka világában. Azt mondják, túl nagy az önérzetük, amikor vége a munkaidőnek, akkor tényleg vége, nem olvasnak este e-maileket, nem visznek haza céges telefont, szeretik a home office-t, rugalmasságot „követelnek”, közben pedig nyomkodják a telefont.

És sok cég panaszkodik arra is, hogy milyen nehéz őket integrálni a munka világába.

Van pár gondolatom erről.

Először is:

nem MINDEN Z generációs ember hozzáállása ugyanolyan.

Az én korosztályomban is vannak lusták, a munkát nagy ívben kerülők, nehezen kommunikáló, felelősséget hírből sem ismerő emberek. Hidd el, bőven találkoztam velük. Ez nem generációs sajátosság.

Másodszor:

sokszor azt látom, hogy az a 45–50 éves korosztály lepődik meg a legjobban ezen, akik egyébként pont ennek a generációnak a szülei.

Este otthon azt mondják az egyetemet végzett gyereküknek: „kérd meg az árad”, „ne hagyd magad”, „mondd meg amit gondolsz”.

Másnap reggel pedig egy ugyanilyen korú fiatalt interjúztatnak, és forog a szemük a bérigényen vagy azon, hogy miben érezné jól magát a fiatal munkavállaló.

Harmadszor:

mit várunk egy pályakezdőtől, ha a cégek jelentős részében nulla, vagy minimális betanítás van? Az nem betanítás, hogy „ülj le Katika mellé és írd le, mit csinál”. Az pedig, hogy sok KKV-nál nincs karrierút vagy perspektíva, nekem sem lenne különösebben vonzó. Pedig én nem Z generációs vagyok.

És végül:

igenis fel kell vállalni a felelősséget, hogy tanítani kell az embereket. Magától senki nem fogja tudni, mik az elvárások egy adott cégnél. Ha valaki nem köszön a munkahelyen, az is egy helyzet. Meg lehet tanítani, hogy nálunk mi a szokás.

Szerinted hülyeség? Oké, akkor morgolódj magadban, és ne vegyél fel friss, új nézőpontú embereket.

A generációs különbség nem probléma. A probléma az, ha nem akarunk alkalmazkodni ahhoz, hogy a világ változik.